2015. február 9., hétfő

Folytatás..... van-e túlvilág?

                   




      Ha olvastad az előző blogot, biztosan emlékszel, hogy ott hagytam abba - elkezdtem bízni, hogy létezik az élet utáni élet:)

Ma már biztos vagyok benne.
2o-as éveimben, sajnos elvesztettem kedves nagymamám. De mielőtt elment volna történt egy-két dolog, mire az emberek azt mondanák véletlen, vagy esetleg megérzés.
Igen megérzés, de a lélek üzenete által. Mamám nagyon idős volt már, de betegségnek semmi jele, sőt korához képest nagyon is jól tartotta magát. Épp nálunk töltötte a nyarat, mikor ősszel már nagyon vágyódott haza. Ezért megbeszélték szüleimmel hogy szeptember elején haza viszik Szabolcsba.
Ami érdekes volt, hogy a nagyi úgy dolgozott a kertben szüleimnek (kérés nélkül), mintha mindent elakart volna egyedül intézni, hiába mondtuk mama pihenj, nem kell ezt csinálnod..... de ő ment és tette a dolgát.
Eljött az utazás előtti nap. Mikor odahajoltam puszit adni és megölelni, fura érzés fogott el, és mintha valaki mondta volna - most látod utoljára - még meg is ráztam a fejem, mit talán észre is vehettek és magamban azt mondtam, dehogy...... és a belső hang ismét felelt - de igen most látod utoljára.
Nem tudtam mire vélni ezt az érzést és belső hangot, de nem foglalkoztam vele. Nem. A mama még nem halhat meg, nem is beteg ...... és még jól tartja magát, talán jobban mint bárki aki nála min. 2o évvel fiatalabb.
Aztán eltelt két hét és jött egy távirat......, mama meghalt. Egyszerűen elaludt.
A szívem majd meghasadt. Útnak indultunk, apum anyukája volt a mama, ezért őt is nagyon megviselte, de anyumat is.
A temetés előtti nap délutánján meg is érkeztünk mamám házához. A rokonok fogadtak, sírtunk beszélgettünk.... aztán eljött az este, mikor mindenki nyugovóra tért.
Szokásomhoz híven és a mamával történtek miatt is lefekvéskor imádkoztam. A villany lekapcsolása után alig telt el pár perc - ébren voltam - hallottam ahogy a kutyák vonyítani kezdtek. Az az érzésem támadt, mintha a kert vége felől a mama jönne és a kutyák érzik vagy látják, ezért vonyítanak. Ebben az időben még nem hittem 1oo%-ig a túlvilágban, de reméltem. Egyszer csak a kutyák vonyítása elhallgatott. A bejárati ajtó felöl két csosszanást hallottam, mintha valaki bejött volna. Ajtó zárva volt. Ekkor már kicsit féltem. Nem gondoltam azt, hogy ez csak az én elmém játéka, mert tudtam, hogy jól hallok mindent és ébren vagyok. Pár perccel később ahogy az ágyban feküdtem, bokámon két lágy kéznek az érintését éreztem, finoman de határozottan. A frász tört ki, szívem a torkomban. Életemben nem éltem ilyet át, hogy hang sem jött ki a torkomon, sőt mozdulni nem tudtam. De biztos voltam benne, hogy az én mamám eljött hozzám, hogy elköszönjön. Imádtam őt életében, de most nagyon meg voltam ijedve, csak az agyam tudott működni. Igy hát elkezdtem kérni őt, mama szeretlek, de most hagyj engem. És Istenhez imádkoztam. Eltelt egy kis idő mire megbírtam magam mozdítani és a mellettem fekvő akkori férjemnek szóljak. De elmondani nem mertem.
Reggel mikor felkeltünk, első dolgom volt, hogy édesanyámnak elmeséljem a velem történteket, de ő meg előzött. Elmesélte szinte szó szerint a kutyák vonyítását, csosszanást és aztán azt, ahogy ő az oldalán feküdt és valaki lágyan megigazgatta rajta a takarót. Tudta, hogy a mama az. Tehát egyszerre ketten is átéltük a különös eseményeket, egymástól független helyiségben. Másnap a temetésen, gyönyörű idő volt, hét ágra sütött a nap, de ahogy a koporsót kísértük, anyu összekulcsolt kezére mint egy könnycsepp a derült égből vízcsepp pottyant. Talán a mama búcsúja volt ez...................
Innentől én már rendíthetetlenül hittem abba, hogy a lélek tovább él. De itt még nem volt vége a csodálatos dolgoknak és néha nem csodálatos dolgoknak, melyek azóta is történnek velem.
Folytatás a következő blogban.......Ha bárkinek van hasonló tapasztalata, hozzászólását szívesen veszem.